Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne hordozná magában azt a gyermeket, aki valaha volt.
Azt a gyermeket, aki örült, félt, remélt, csalódott.
Aki szeretetre vágyott és gyakran csalódott a felnőttekben, mert nem vigyáztak rá.
Belső gyermeke mindannyiunknak van,
nem kértük,
nem választottuk,
mégis veled van és veled is fog maradni életed végéig.
A kérdés mindíg az, hogy mennyire akarsz vagy mennyire vagy képes kapcsolódni vele.
A belső gyermeked egy lékek részed a gyerekkorodból, annak a gyermeknek a lenyomata, aki sérült, akit bántottak, akit magára hagytak, akit nem neveltek fel.
Ez egy megrekedt állapot, amiben lefagytunk gyerekkorunkban, egy elhagyatottság érzés amiben magunkra hagytak.
Ezek a megélt érzések bizony nem tűnnek el attól, hogy felnövünk.
Sokszor csak elrejtjük őket még magunk elől is.
Évekkel később pedig újra megjelennek ezek a megélt traumák egy konfliktusban, egy párkapcsolatban, a munkánkban vagy akár a gyermekeinkkel való kapcsolatunkban.
Nem azért, mert gyengék vagyunk, hanem mert a bennünk élő gyermek még mindig arra vár, hogy végre valaki meghallja.
És ez a valaki mindíg te vagy.
Soha senki nem fogja úgy megvigasztalni azt a kisfiút vagy kislányt, mint Te saját magad.
Menj vissza hozzá, kérd meg, hogy
nézzen rád,
fogja meg a kezed,
kezdjen el bízni benned és mesélj neki magatokról, hogy a gyerekkori félelmeid, traumáid még ma is veled vannak, de nem ezek határoznak már meg téged, mert dolgoztál rajta, mert mertél visszanézni és emlékezni, mert mertél döntéseket hozni.
Nézz a szemébe és meséld el neki milyen nagyszerű életed van, hogy milyen erős és bátor ember lettél és ez az ő érdeme is.
Hogy képes vagy szeretni.
Hogy képes vagy felelősséget vállalni.
Hogy képes vagy újrakezdeni.
A belső gyermek nem az ellenségünk, nem egy hibás részünk, amit meg kell javítani.
Ő a történetünk része.
A bennünk élő emlék arról, hogyan tanultunk szeretni, bízni, kötődni, félni és túlélni.
A valódi változás nem ott kezdődik, hogy elhallgattatjuk őt.
Hanem ott, amikor végre meghalljuk.