Az elmúlt 1-2 hétben több megélésem is volt – akár az egyéni konzulensi munkában akár érintésterápia alkalmával – arról, hogy mennyi magányos gyerekkort megélt ember van körülöttünk.
Legyen az egy ügyfél vagy az egyik barátnőd, férfiak, bárki, teljesen vegyes a kép.
Valószínűleg azért tudjuk ezeket az embereket jobban megérteni, mert nekünk is hasonló megéléseink vannak.
Több a parentifikált felnőtt, mint aki teljes gyerekkort tudhat maga mögött.
Sokan vannak, akik gyerekként szülői szerepbe kényszerültek, ott is ragadtak a mai napig és közben nem értik miért nem működik a saját párkapcsolatuk.
Sokan már gyermekként megtanultuk, hogy másokat kell tartanunk — miközben minket senki nem tartott meg. Van, aki nem gyermekként nőtt fel… hanem túlélőként.
Kik nem vigyáztak ránk?
Volt egy tanárom az általános iskolában, aki 10 éves koromban azt mondta nekem, hogy „menjek el ebből az általános iskolából, mert nem vagyok jó ide”.
Egy amúgy is koravén, túl önálló 10-11 éves lánynak ez a kirekesztés legmagasabb foka. Kb 35 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek nem velem volt a baj, hanem ő volt gyenge ember és pedagógus, eszköztelen, érzéketlen, nem tudott velem kapcsolódni, inkább bántott.
Mit csináltak a szüleink, tanáraink, hogy ezek a lenyomatok maradtak bennünk?
Semmit…..
Tették a dolgukat ott és akkor úgy ahogy tudták, ma nem kérhetjük rajtuk számon, nem voltunk ott az ő életükben.
Nekik vajon milyen gyerekkoruk lehetet?
Nyilván szeretet nélküli, elhanyagolással akár bántalmazással és elvárásokkal, ítéletekkel.
Azt hiszem ezért is van, hogy sokan és szerencsére egyre többen dolgozunk azon, hogy ez a minta megszakadjon a mi életünkben, gyerekeinknek ne a szorongást, félelmet, magányt adjuk át.
Ha szeretnél oldást, megkönnyebbülést találni ezekből a mintákból írj rám és ránézünk a családi mezős elakadásokra.