Nőként, anyaként egyre többször tapasztalom, hogy többen járunk már ugyanabban a cipőben: elkezdjük feloldani, megérteni és letenni az örökölt mintákat. Sokszor nem is csak magunk miatt tesszük, hanem azért, hogy a gyermekeinknek már könnyebb legyen, hogy nekik már ne kelljen ugyanazokat a terheket. elakadásokat cipelniük, amelyeket mi hoztunk magunkkal generációkon keresztül – fájdalmakat, árulást, bántalmazást, elhallgatást.
Szembe jönnek olyan elakadások is, amelyekről eleinte azt hisszük, a saját történetünkhöz tartoznak, de valójában messzebbről érkeznek: egy nagyszülő, egy dédszülő vagy egy régebbi családi történet lenyomatai. Olyan minták, amelyek a családi mezőben öröklődnek, és észrevétlenül hatnak ránk.
És itt kezdődik az a bizonyos szürke zóna. Az a tér, ahol összekeveredik a saját önismereti munkánk, a generációs történetek megértése, és az a törekvésünk, hogy a gyermekeinknek már tudatosabb, tisztább mintákat adjunk tovább. Néha nehéz szétválasztani: mi az, ami valóban a mi feladatunk, mi az, ami csak rajtunk keresztül akar rendeződni, és mi az, ami már a következő generáció felé mutat.
Talán éppen ebben rejlik az anyaság egyik mélyebb rétege, nemcsak nevelünk, hanem hidat képezünk a múlt és a jövő között. És miközben a gyermekeink útját szeretnénk könnyebbé tenni, valójában a saját történetünk darabjait is újraírjuk.
Az óvodai öltözőknek van egy sajátos, szinte kötelező kelléke: a szülők által gondosan bemutatott tagadás és hárítás – magunkról is, és a gyerekeinkről is, arról amit még nem mertünk igazán meglátni.
Amíg tagadok és hárítok Magam előtt is addig a gyermekem valós problémáit sem tudom tisztán látni. Bekapcsolnak az alap reakciók, „az én gyerekemet nem kell fejleszteni”, „az én gyerekem csak túl okos”, „az én gyerekem különleges”, „az én gyerekem csak eleven” – miközben kezelhetetlen, nincs fókuszban, nem érti mi a baj vele, nem ismeri a korlátait, bántalmazó stb. stb.
Pedig a gyerek csak üzen a viselkedésével:
Anya, valami nincs rendben veled!
Apa, te jól vagy?
Anya, Apa, Ti jól vagytok együtt?
És itt jön a választás lehetősége, hogy milyen színű homokba dugjuk a fejünket vagy ránézünk végre a saját működéseinkre, reakcióinkra, házaságunkra, múltunkra akár egyedül akár segítséggel. Én csak azt tudom mondani, hogy minden perc és minden forint megérte, amit a saját Önismereti munkámra fordítottam, ami igazán nem is csak az enyém mert a családi mezőm fellélegzik a férjem megköszöni és a gyerekem megérti, megérzi.
Drága szülők nézzünk be néha kicsit jobban abba a puttonyba, amit cipelünk a hátunkon, húzzunk ki valami „meglepit” és próbáljuk meg kicsit megszelídíteni, megkeresni a kirakós hiányzó részét és, ha lehet előnyt kovácsolni a nehézségeinkből.